1. rész
Szeretlek…
Szeretlek…
Szeretlek…
Ez a szó... Semmit
sem ér.
A fájdalom körülölelt és beszippantott a saját
világába. S ebben a világban minden oly sötét, nedves és hideg, rossz volt.
Semmit és senkit nem hallottam meg, a szívem tán örökre bezárkózott egy fal
mögé. Egy olyan fal mögé, ahol semmi baj nem érhette a lelkemet. Ámbár bevoltam
zárva a négyfal mögé, ez még sem védett meg attól, hogy ne érezzem azt a kínzó
vágyat, ami felemésztette az elmémet. A vágy az iránt, hogy átöleljenek,
megvédjenek, hogy ne legyek magányos. Újra érezni akartam a boldogságot. De mi
is az a boldogság? Gondtalanul lépkedni előre, miközben érzed, hogy minden
rendben van, illetve vár otthon téged egy olyan személy, akit teljes szívedből
szeretsz. Az most teljesen mindegy, hogy egy fiú, vagy egy kiskutya… Nekem
senkim sincs már…
Nem tudtam szabadulni a hiány érzésétől. Hiába
kiáltozom segítségért, senki sem fog meghallani… soha. Soha az életben, és nem
vagyok képes senkit sem befogadni. Nem akarok senkiben sem megbízni. Legbelül
még is szeretnék bízni egy valakiben, de képtelen vagyok már.
Egyes emberek baromi különlegesek, mint az exem. Különleges
abban, hogyan törje szét az ember szívét. Tönkre tett nemrég, és most igyekszem
feldolgozni a történteket, de nagyon nehéz.
Én egy nagyon pozitív és mosolygós lány voltam.
Szerettem az embereket, szerettem mindenkit, de legfőképp azt a rohadékot, aki
nemcsak, hogy megcsalt, de még meg is alázott a legjobb barátnőm előtt. Azaz a
volt legjobb barátnőm előtt. Később kiderült, vele is csalt. Micsoda
igazságtalanság és szemétség. Azt hiszed, hogy magad körül minden rendben van,
de igazából nincs, és ezt mindenki tudja körülötted. Csak te nem.
Nem tudom, mit kéne tennem. Legszívesebben örökre
itt ülnék a padon, szemben a tengerrel. A tenger csodálatos. Az életemben már
csak ez az egy dolog maradt, amit nem akarok elveszíteni. A tenger látványát, a
hullám hangjait. Hiába nézem órákon keresztül a kék mélységet, mégsem elég
ahhoz, hogy rendbe jöjjek. De még is mit számít, ha lelkileg agyontapostak? Mit
számít az, ha nem tudom megoldani a gondjaimat? Mit számít, ha néha
visszaemlékezem a múltamra? Számít-e? Számít, ha nem tudok tovább lépni?
Számít… Nem számít… Mit számít? Nekem kell boldogulnom e fájdalmas világban,
egyedül, hisz az élet megy tovább, ezért fel kell állnom és haladnom tovább
minden rosszal együtt.
Bár a szívem rettentően fájt, és ettől az érzéstől
képtelen voltam szabadulni, még sem tettem meggondolatlan dolgokat. Mint
például véget vetni az életemnek. Ahhoz csak egy kés és egyetlen mozdulat
kellene, és megszűnne minden gyötrelmem, de nem ezt akarom. Én élni akarok,
felül akarok kerekedni az érzéseimen.
A negatív gondolatok mellett egy idő után valami
olyan is megjelent, ami hatására könnyebben lélegeztem fel. Olyan pozitív
gondolatok fordultak meg a fejemben, amitől újra tudtam, mit kell tennem.
Mit kell?
Felülkerekedni az érzéseimen.
Legyőzni a fájdalmat.
Felállni a koszos padlóról.
Letörölni a könnyeimet.
Felemelni az államat.
Mosolyogni.
S azt gondolni: „Az
életemet úgy alakítom, ahogy én akarom, és egy világi paraszt nem fog tönkre
tenni. Még ha rosszul is fogom érezni magam a jövőben, nem fogom gyengének
mutatni magam. Senki előtt.”
Nem vagyok gyenge.
Ilyen gondolatokkal nem vagyok gyenge: túllépés.
Túl fogok lépni mindezeken. Új életet fogok kezdeni.
Ajkamon a féloldalas mosoly. Ettől a mosolytól úgy
érzem magam, mintha valami gonosz tervet eszelnék ki. Csupán csak annyiról van
szó, hogy újra megtaláltam magam. Tudom, ki vagyok, és mit kell tennem.
A múlt az múlt. Nem lehet visszamenni, de felejteni
sem könnyű. Két lehetőséged van, hogy túltedd magad azon, amire soha életedben
nem akarsz emlékezni többet. Elfelejteni teljes mértékben nem fogod, hacsak
valami olyan nem történik, amitől elveszíted a memóriádat. Tehát az első, amit
ajánlok is, hogy állj fel, és mutasd magad erősnek, még ha legbelül szét is rohad
a szíved a szomorúságtól. Menj előre, és sose nézz vissza többet. Teheted azt,
hogy a földre zuhansz és gondolkozol, mi mindent éltetek át, de ennek mi
értelme van? Áruld el, mi értelme lenne ennek? Semmi. Felesleges időpazarlás.
Csak állj fel, és nézz afelé, ami előtted van. Egy darabig még kínozni fog a
hiány gondolata, de idővel egyre jobb lesz, és ha nem is leszel olyan, amilyen
régen voltál, sokkal megfontoltabb és okosabb leszel. Többet senki sem bánthat.
„Ne aggódj. Légy
boldog, mert minden nap az utolsó lehet…”
„Ne sírj a múlton,
az elment.
Ne idegeskedj a jövőn,
az még nem érkezett el.
Élj a jelenben, és
tedd gyönyörűvé.”
Én így fogok tenni. Nehéznek tűnik, de nem fogom
visszavonni a szavam, egy másodpercre sem, mert akkor már veszítettem.





Aaaa!!! Most találtam rá a blogodra é nagyon tetszik! Mikor folytatod?😆😆😀😀
VálaszTörlésJaj de jó! végre valaki, akinek tetszik *.*
Törlés24-én még van egy szóbeli vizsgám, utána tudok csak ráérni. Sajnos előbb nem fogok tudni hozni kövit q.q